ISTENI TUDATOSSÁG - LACROIX

A SZEM AMIVEL LÁTOM ÖNMAGAM UGYANAZ!

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

FŐBB GONDOLATOK

Kiesetünk a Teremtőjével való egységből. A ma embere sodródik, mint irànyt vesztett hajó. A ma embere azonban percrôl percre vàltozik. Mert valamiféle furcsa erôk hatására a ma embere hatalmas belsô vàltozàson megy keresztül. Ezért tudja, tudhatja, hogy ennek a hànyódásnak egyetlen oka van. Az hogy letért az eredeti útirányról.

Az élet tengere egyszer viharos és tajtékzó, màskor meg nyugodt és csendes. Utazàs ez, ahol azonban mi vagyunk az út és az úton haladó vàndor is. A szomorú csak az, hogy utazásunk valódi célja legtöbbünk számára elveszett. Nem emlékezünk rà, mert engedtünk “tanítóinknak”, hagytuk hogy átalakítsanak bennünket, késôbb pedig minden porcikánkkal bólintottunk a zürzavarra, a körülöttünk egyre jobban elhatalmasadó zajra, elszakadva minden egyszerüségtôl beakasztottuk nyakunkat az egyre komplikáltabbá váló Matrix hálójába. Megszüntettük a Teremtôvel való kapcsolatunkat, felhagytunk mindennel, ami adva volt nekünk. Faltuk a könyveket válogatás nélkül, igyekeztünk a mindentudást birtokolni, teremteni, a csillagokat, sôt az egész Univerzumot a hatalmunk alá gyürni.

S mind e közben mégis…, mint egy megszàllott, folyton és megállás nélkül keresünk valamit, valami szavakba önthetetlent. Talàn eredeti hazánk után vàgyódunk? De mi az, hogy eredeti haza? És hol van az? Mi az, ami által örökösen készen vagyunk a keresésre? Azt is beszélik manapsàg az emberek, hogy maradt bennünk, földi emberekben valami, ami az eredeti hazànkhoz kapcsol bennunket. Lerágott csontnak tünik, mikor halljuk: “Isten benned van, Jézus benned van!”… csapból is ez folyik… De mit jelentenek ezek a szavak? Jo, leirok, megprobàlok leirni ide valakit, erre egy gunyos mosoly: “Jah, Te igy értelmezed, én meg màsképp. Ahàny ember, annyi mikrokozmosz, annyi Isten és annyi Jézus!”

Mit tudnék vagy merészelnék akkor én irni még…! Igaz ez, hogy ahàny ember, annyi Isten, Jézus, mikrokozmosz. Igaz e valoban, hogy az élet nem is létezik abban a formàban, ahogyan làtjuk, vagy képzeljük. Ugyanis csak elképzelés, maya az egész. Azt élem meg, amit képes vagyok elképzelni. Ki tud ezekre valoban korrektul vàlaszolni!?

Igaz e valóban az, hogy ez a bennünk megmaradt valami, az egy furcsa szellemszikra. Ami alszik és fel kell ébreszteni. Ezt a szellemszikràt nevezik sokan magànak az emlékezésnek. Ha ez a szikra valóban létezik, akkor vajon mások miért nem érzékelik?

…hogyan is… Isten érintését nem minden ember foghatja fel? Nem minden ember Isten gyermeke? Nem mindannyian ébredünk fel? Nem mindannyian vagyunk Igazak? Engemet már nem a skolisztikus vagy ezoterikus ezer-értelmezések érdekelnek. Én a valóságot szeretném tudni. Vagy nem tartozik ránk? Vajon csak élnünk kell egyszerüen, megprobàlva boldognak lenni. Hiszen ezért jöttünk erre a Földre! Nem!? És mivé vàltunk, mivé vàltoztattuk hazánkat, a Földet! De vajon valóban ez a hazánk a Föld? Vajon az igazi hazánk is itt vagy egyidejüleg, ebben a furcsa “itt-és-ma”-ban?

Mi ez a szellemszikrának nevezett valami? Isteni darab bennünk? A kulcs minden kérdésünkre? Ez a szikra lenne a sajàt hazànk?! Elolvastam könyveket, hagytam, hogy a semmi belémàradjon, adva a fénynek a helyet ott belül… Történtek furcsa dolgok velem, de bàrkinek elmondtam, csak nevetett vagy azt mondta: “Mindazt amit làttàl, az nem Isten müve. Az nem lehetett a Teremtôtôl, mert az Igaz Fény az làthatatlan kérem!”

Igen, bizony alig foglalható emberi szavakba, amiket szabadott làtnom, tapasztalnom. Sokan leirtàk mostanàban élményeiket. Ezért értelmetlen sajàt élményeimrol irni… Még kinevetnének. Talàn egy nap, amikor megritkul bennem a félelem. Valóban… van e bennem félelem? Hogyan lehet félelem valakiben, aki már meghalt… De errôl késôbb…

Lényeg az, hogy miutàn megtörténtek ezek a dolgok velem, utàna sok sok évig szinte remete magànyban kellett feldolgoznom ezeket a dolgokat. Olvastam könyveket is, csatlakoztam (vagy csak próbáltam) egy szervezethez, igaziból nem tudok semmilyen szervezethez vagy hasonlóhoz kötôdni. Nem tudom hol a hiba, de ez van. Kell e valahova csatlakoznunk? Kapunk e egy kollektivától válasz legmélyebb kérdéseinkre? Különösen ma, amikor minden kifolyni látszik a kezünkbôl… Ha valamit válasznak nevezhetek, amit kaptam, azt mind attól a különös, mágneses erôtôl kaptam, ami néha abban az örömben részesit, hogy Vele lehetek…

Nem akarok màr az elsô oldalon mindent leirni. Illetve pontosan ezt szeretném csinàlni, de elôre tudom, hogy ez lehetetlen. Ezért most  megprobàlok lelassulni, lecsendesiteni itt a szivemben azt az erôsen doboló valamit ami által születnek ezek a betük, szavak, gondolatok és mérsékletesen, kitartoan fogok irogatni, hàtha lesz belôle valami, aminek néhàny ember is hasznàt veheti.

Tehàt errol a bizonyos szellemszikràrol kezdtem el beszélni, de csak emlitettem. Holott ez volna a lényeg. A mai vilàgban, amikor emberek tömegei hanyatlanak a tömény félelem karjaiba bizonyos gazdasàgi, pénzügyi, megélhetési… hmmm hogy is nevezzük hàt! …. De hiszen mindenki érti! Egy globális és fàjdalmas összeomlás ütötte fel a fejét a világban. Ôrülten keresgélünk minden vonatkozásban. Szinte megállás nélkül. Egyik játssza a tudóst, a másik bevallja hogy semmit nem tud, megint másik cinikus nemtörôdömséggel nevet még a halálon is. Igen, a halálon sem sirunk már, hiszen minden napossá vált az életünkben. De csak a filmekben! Ha azonban csak egyetlen egyszer közvetlenül belekóstolunk (úgy értem életben tapasztaljuk mások tragikus halálát), akkor biza összeomlunk ujra. Nem is akárhogy, mert a mai generáció lelki állóképessége sem az, mint volt régen… Igaz, nem egy ünnepi menet mások halálát megtapasztalni. Hát még a magunkét… Mert hogy az egész kezdôdik azzal, hogy vajon miféle halàlról van itten szó…, miközben meg sem halunk… Nem irok itt új dolgokról, hiszen a ma embere itt-ott hall ezekrôl a dolgokról. Rátekintve embervilágunkra divatos lett elmélkedni, rettegni, jógázva megfiatalitani, vagy elhatárolva magunkat társadalomtól "csak haladni"... Rettegünk és közben fogcsikorgatva reménykedünk, menekülve, bolondozva, legkisebb erôfeszítést beleadva a legtöbb eredményt lekaszálva... blabla...

Ezt a mély rettegést magunkból talán azzal tudnánk kiirtani, ha leülnénk kicsit elbeszélgetni saját halálunkkal… (de minderrôl majd késôbb esik szó …)

Megint errôl a szellemszikráról! Ebbôl a setétségbe forduló világból valahogy meg kell menekülnünk! Talán a szellemszikrával sikerül. De hol van ez a szellemszikra!? Valóban itt van bennünk? Hogyan vagyunk képesek érzékelni? Kell e érzékelnünk bármit is? Hiszen a buddhizmus folyton a maya-ról beszél, tehát az életünk (amit annak hiszünk!) is csak egy káprázat, mi találtuk ki az aggyal, és csak minden nappal toldunk hozzá egy-egy láncszemet… Érzéseink pedig csak lehuznak, fölösleges, semmire sem való, földhöz láncolnak bennünket… mondja a buddhizmus én pedig csak azt érzem (de nagyon erôsen), hogy ebben a dialektikus, kétpólusu világban semmi nincs véletlen, és mindennek meghatározott oka kell hogy legyen. Másképp nem lehet! Egy törvényeknek alávetett helyzetben, ahol minden teremtett (élô és nem-élôlény) az energiacsere által létezik, ott nem kerülhet ekkora hiba a rendszerbe. Mint hogy beléhelyezni az érzelmet, utàna kiàtkozni, mint nem létezô vagy nem szükséges, egyenesen àrtalmas valamit…

Tehát úgy tünik, hogy mégiscsak van bennünk, emberekben valami, ami àltal kimenekülhetünk ebbôl a kàoszból, ami jelenleg kezd eluralkodni világunkban. Ez a szellemszikra talán segit. Ha ez a szellemszikra az eredeti hazánk utolsó darabfoszlánya, akkor talán nem vagyunk elveszve, csak fel kell éleszteni. Illetve ébreszteni. Mert nem halt meg, csak alszik.

De vajon mit kellene tennünk, hogy a felébredése (mai, divatos szóval: akvizálása) bekövetkezzen? Igy mondják….. Igy hallottam… Ha az eredeti haza utolsó darabkája, akkor az utolsó reményünk a megmaradásra, az életben maradásra. Isten, a Teremtô meg-megérint bennünket, és mikor ez megtörténik, akkor ez a szikra szinte beleborzong. A mellcsont tájékán. Nem, nem a gyomorsüllyedés jele, ahogyan azt azt sokszor nagytudàsu orvosaink diagnosztizálják. Ez egy különös érzés. Méghozzá fizikailag is képesek vagyunk megtapasztalni. Jelzi ez a kis alvó atom, hogy él. Hogy fel képes ébredni. Hogy emlékszik, és hogy engednünk kellene, hogy ezt tegye … S nem újra és újra felpofozni, megfojtani, alvásnál is mélyebb kómába zuhantatni… Miket is beszélek! Sajnálom, mégis így van. Csak a valóságot írom. Hányszor és hányszor megérintett màr bennünket a Teremtô! És mélyen tudtunk is róla, de a következô életpillanatunkban kedvesünk benyitott az ajton, felénk fordult a fônök gonosz arcával, belénknyilallt hogy mennyi teendônk van még aznapra és az egész érintésbôl semmi nem maradt. Mintha meg sem történt volna. Aztán ez a sok elengedés, arculütése a legszentebbnek belénktokosodik, krónikussá válik, elfelejtjük azt is, hogy elfelejtettük. Megfigyeltétek már azt a sok (egyre több!) – a saját életébe – belezavarodott embert? Az egyre hatalmasabb eltávolodás az egyszerüségtôl megszülte saját fiait. Boldogok az ideggyógyászok!

Kérdés még az is, hogy még ha felébredünk is (ha valaha sikerul!), hova ébredünk fel? Ebbe a dialektikus vilàgba, vagy egy màsikba? Vagy mindkettôbe? Ha ez a szikraatom itt a szivünk táján jelez, akkor életünk útirányànak is valahol ott kell lennie. A szívbe vésve! Csak megrendito, romantikus konyvekben olvasni ilyesmi ébredéserol, vagy filmeken làtni, de a realitàs, az màs kell hogy legyen. Miben reménykedhet a ma embere?

Jelenlegi mindennapjainkban, amikor a fény és a sötétség egyre élesebben kirajzolódik, amikor a sötétség a fény palástjában képes mutatkozni, akkor az Univerzum egészében hatalmas erőknek kell hogy fáradozzanak azon, hogy ez az atom, (életben maradásunk utolsó lehetôsége!) minél több emberben felébredhessen. Ha ez az ébredés megtörténhetne tömegesen, akkor a szikraatomok összessége hatalmas lélektűzzé lobbanhatna. A hihetetlen vastagságu sötét szennyet mely körülöleli a Földet, ez az óriási lélektüz meg tudna semmisiteni.  

Ebben az atomban van meg az a lehetôség, hogy egy teljesen megtisztult, megújult mikrokozmosz kialakulhasson. Ebben a tiszta mikrokozmoszban lehet felépíteni az Embert. A Fény által. Az Uj, a megtisztult Igaz Embert. De nem csak az embert, hanem mindazt, ami az embert körülveszi. Mert az embert az veszi körül mindenkor, ami àltal belül felépittetett. Mindenkor azzal veszi magát körül az ember, amit belül hordoz. Ha ez a szellem szikraatom szétáradása hatàrozhatnà meg az ember bensôjét, akkor az ember automatikusan megvàltoztatnà egész környezetét.

A szellem szot neha magyarazzak lelekkel, az  istenivel, sok valfaja lett az evezredek alatt. En csak azt mondom, hogy az Isten isteni, a Szellem szellemi. Zseb! Emlekszel, mikor mondtam sokszor, diobol soha nem lesz alma. Az ember mivel a szellemisegbol szarmazik, ezert gondolkodasaban soha nem is lesz kepes tulhaladni a szellemisegen. Az ember Istent sajat kepmasa szerint kepzeli el, csak hogy kozelebb érezhesse magát hozzá.  Isten Akarata a Szellem. (ezt ugyan a papok fennhangon ordibaljak a szószékrôl, de szerintem fogalmuk nincs, hogy itt tenyleg mirol van szo... sajna!) Mert az van, hogy ebbôl az akaratbol keletkezett minden, amit szelleminek nevezhetunk. Tehát minden, amirôl mi, szellemet hordozó emberek tudhatunk... A kiindulás, ahol a szellemi csirák, maga a tisztaság létrejott, minden, ami igaz... Ez az eredeti szellemi 'kozeg' az, amit a ma embere Paradicsomnak, Nirvananak stb-nek nevezhet. Amit maga elé allit, ahova igyekszik vissza... Ebbol a kozegbol indult el sovargasai miatt a szellem a teremtesben. Hát igy az ember a szellem hordozoja. A fizikaiba testesult ember mint szellem, kotodik az isteniseghez, a tiszta ôsakarathoz. Ebbol fakadnak a visszautat tartalmazo eszmek, filozofiak. De ennek a szellemet hordozo emberi lenynek mindig is teljes felelossege lesz, hogy megengedi e önmagának, hogy az agyagi vilag befolyasai elfojtsák, vagy teljesen eltemessék. A Szellem Isten Akarata, az egesz teremtés életvize. Az ember az, aki ennek a szellemnek a reszleges hordozoja. Feladata az, hogy teljes öntudatra ébredésével fölemelje, megnemesítse az egész Teremtést. Ehhez meg az volna fontos, hogy megismerje a teremtésben müködô erôket, fel tudja használni, alkalmazni saját müködéséhez.

----------------------------------------------------------------

Az embernek a dipoláris fizikai lét azért volt adva,  hogy e körülmények között fejlessze ki magában a szintetizáló képességet és képes legyen ez által meglátni, megismerni önmagát a Teremtésben, mint alkotóerôt. (melybôl ha egyetlen szegecske hiányzik, azonnal nem képes a legoptimálisabb módon funkcionálni!). Ezt is félreértette az ember. Nem a lényeget látta meg, hogy alkotórész, hanem hogy a legfontosabb. Ezért elkezdett uralkodni mindenen, és teremtô erôt képzelve magának verdesni kezdte a mellét, hogy ô majd az egész Teremtést mindenestül olyanná változtatja, amilyenné ô akarja. Hogy hova jutott vele, ezzel az akarásával, azt mindannyian tapasztaljuk, tudjuk.

Igy a harag befonta szép lassan a Földet, az egész Univerzumot. A harag impulzusai veszik körül a Földet, áthálózva jelen vannak az egész Univerzumban, ami ilyen formán képtelen tovább optimálisan müködni. Ezért indultak el a különbözô változások...

 Az emberi agresszió egy felszini megnyilvánulása mindennek, mely a földi életet egyre iszonyubbá teszi. Az élet mára gyôzelem és verseny orientálttá változott, az uj evolució kilöki azt, aki/ami ezekre a létrejött farkastörvényekre 'nem'-et bólint. Kényszer és viszály, támadás és védekezés. Mindez az emberi akarat rossz utra tévedésének szüleménye. Izomerôt inditunk, ellenerôt tartogatunk. A Létezés gyökerébe vágtuk a kést, és nem vesszük észre, hogy ha okunk lehet valami fajta agresszióra, az magunk vagyunk, mi emberek. A megölt értékeket vissza kellene a szivekbe menteni. Errôl szólnak a mai könyvek, vallások, egyes emberek... érzik a szivek és a lelkek mit és hogyan kellene megjavitani, de nincs hozzá bátorság. A félelem miatt. A jószándék ott van, de az embervilág kegyetlenül eltaposhat. Ezért a kétség...

Talán az teljes biztonsággal kimondható, hogy az önvaló, a mágus mindannyiunkban létezik, mindent lát és mindent tud. Igy ô minden ellentét fölött áll, folyamatos ébrenléte, birtoklott tudása és halhatatlansága folytán feladatunk a vele való kapcsolat felvétele, az általa nyujtott utmutatások alapján való életvezetés... Ugy gondolom, hogy minden vallás és filozófia alapja ez.

Az önvalóval való konkrét kapcsolat az ártatlanság és tisztaság visszatérésével lehetséges. Az ártatlanság természetes állapota a szellemi eredetü földi embernek. Ha cimkék nélkül leszünk ujra képesek a dolgokat szemlélni, akkor a saját itéleteink nem homályositják el a létezô dolgok lényegét, mert a 'látás'-ban akkor nem az a meghatározó, 'amit' látni 'akarunk'. A szem életetadó. Ugy gondolom, hogy 'látni' kell ártatlanul, hogy életet adhassunk.

Visszanyerni ártatlanságunkat pedig egyetlen mód létezik, mégpedig az, hogy felismerjuk a teremtés minden elemében ott lélegzô szeretetet. A szeretet fogalma: rend, egyensuly, fejlôdés és értelem. Ezek az életet fenntartô és tápláló erôk. Manapság az életet állandóan ingatagnak és veszélyben lévônek tekintjük. Pedig az élet története átvészelt már évmilliókat, és a soha nem veszélyeztetett mély értelem által megteremtette a saját tulélése feltételeit. Az élet elpusztithatatlan! S ez a saját egyéni életre is igaz! Ha a sejtek szintjén bennünk müködô értelem és rendezô erô müködni tud, akkor ennek igaznak kell lenni a tudat területén is. Azt gondoljuk, ha nem harcolnánk a tulélésért, akkor a természet közömbössége menthetetlenul eltaposna bennünket. Pedig ez - ugy tünik-, hogy nem igaz. Félelmeink, az erôszak és a rombolás saját téves hiedelmeink tükrözôdése. Erôsen hiszem és vallom, hogy a Világmindenség kivételezett gyermekei vagyunk, tökéletes biztonságban, támogatottságban, szeretetben.

Ha kimondjuk a szot 'szeretet', esetleg egy sajátos érzés elragadhat bennunket, de a lényeg kimondhatatlan marad. A szeretet több mint érzelem, mert az igazság hordozója. Amennyire megismerjük a szeretetet, annyira válunk mi magunk is szeretetté. A legtisztább szeretet ott van, ahol a legkevésbé feltételeznénk... a ragaszkodás nélküliségben. Amikor a földi ember szeretet képességét részletezzük, valójában egy magunkban hordozott képrôl szólunk, melyhez ragaszkodunk. Azonban a BENNüNK LÉVô önvaló messzemenôen más szeretet-erôbôl táplálkozik. Ez az egyetemes erô, melynek folytonos áramlatában él. Ebben nincs kötôdés, nincs birtoklás, mégsem közömbösség, mert a közömbösségnek nincs engergiája. BENNüNK VAN! ... A szeretet, mint egyetemes erô a kozmosz engergiája. Minden emberi tett (gondolat, erzelem, cselekedet) e kozmikus gyökérbôl, az egyetemes erô és szeretet által indul utjára, de gyülöletté torzulhat, amint kapcsolatba kerül valamilyen emlékképpel. Híd nem létezik a kozmikus és a földi ember személyes szeretete között, mert valójában a személyes szeretet az egyetemes szeretet süritett változata.
Ha ugy akarunk szeretni mint Isten (vagy ahogy nevezed), akkor minden ürességet be kell töltenünk magunkban, hogy a teljesség állapotában lehessünk képesek lenni és szeretni. önvalónk felé történô becsületes lépésünkkel nem vihetjük a mult emlékeit, mert az emlékezés bezár a személyes mult fullasztó érzéseibe. Ezeken az emlékeken tul ott van a létezés csendes tapasztalása, a tiszta, de tartalom nélküli tudatosság. Ez a valóságos szeretet birodalma.

Az 'én' meghaladására ezen felül a szerelem egy hatalmas lehetôség, DE!!! csak akkor, ha a földi lény már eljutott ehhez a kozmikus szeretethez...

A valóságos szeretet egyetemes erô, az igazság hordozója, mely mindenkit vonz. A szeretet földi életben való torz megnyilvánulásait azonban mégis nagyon meg kell becsülnünk, s nem lebecsülnünk, mert személyes szeretet az egyetemes szeretet süritett változata..., s bár kevés ember tudja a kozmikus szeretet egyetemes hatalmát, azt a maga teljessegeben megtapasztalni, mégis valamennyien arrafelé tartunk...

-----------------------------------------------------------------
Az alkemia atvaltozast jelent. Mi emberek vagyunk a